Dr, Györgypál Katalin írása Nagy Lászlóról
Gondolatok
Nagy Lászlóról
Lassan 40 éve, hogy az akkor jól ismert Nagy László-esteket hallgathattam Hegedűs D. Géza fiatal színész előadásában, nem véletlenül: Nagy László őt tartotta a leghitelesebb tolmácsolójának. A költő akkor már évek óta halott volt, felhívó, sokszor indulatos verssorai azonban bennünk élnek ma is.
Dr. Györgypál Katalin
Élete
Nagy László 1925-ben született Felsőiszkázon. Szüleiről így ír: „Anyámat, a 17 éves Vas Erzsébetet héjagyorsasággal ragadta magához apám, a 34 éves Nagy Béla. Mindkettő túlságosan érzékeny lévén, szinte naponta civakodtak.” (Életem, 1974)
Az ingergazdag természetközeli élmények, faluja ősi szokásai, mint a regölés, betlehemezés, a hagyomány ünnepköre mélyen beivódtak Nagy László emlékezetébe és költői kifejezőeszközeinek elemeivé lettek. Életútját meghatározta hűsége szülővilágához, erős szellemi-lelki gyökereihez. Életműve 3 igen vastag kötet, ezekből az 1. kötet saját versei, a 2. kötet „csak” versfordítások, 3. kötete bolgár, délszláv, albán, magyarországi cigány és udmurt, nyenyec, vogul, csuvas népköltészet.
Felolvasnám a
„Csuvas ráolvasó” c. hosszú
versfordítása első sorait:
„Istenem, irgalom!
Istenanya, irgalom!
Volgán át, Szuron át,
Városon át, falun át,
Aranyfejű, ezüstfogú
Vén jön,
Ő ha ráfúj, ő ha rápök, ő gyógyítja.Hetvenhét világon
Hold, Nap együtt van…”
Talán nem kell magyarázni.
Nagy László első versei a háború alatt születtek, ide tartozik életigenlő fohásza, az „Adjon az
Isten”.
„Adjon az Isten
Korai verseinek ellenére Nagy László festőművésznek készülve érkezett 1946-ban
Budapestre, de versei is születtek; mint mondják, korabeli versei a népi kollégista „fényes szellők” mozgalom lázas ábrándjait tükrözik. Fontos azonban, hogy mély barátságok születtek ekkor Kormos Istvánnal, Simon Istvánnal, Vígh Tamással.
Átiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsész-karára. Pályakezdését az idősebb írók, Veres Péter, Déry Tibor, Kassák Lajos, Németh László, Tamási Áron szimpátiája kísérte. Ösztönös szépségű verseivel 1949-ben már kötetes költőként, ösztöndíjasként találkozott a bolgárok őserejű népköltészetével.
1952 nyarán megnősült. A költő Szécsi Margitról Nagy László több versében is olvashatunk, többek között a
„Jártam én koromban hóban” címűben:
„Jártam én koromban, hóban,
húzott az álom.
Mást kerestem s mellém te álltál,
kardél mellett felnőtt virágszál, sebzett virágom.”
Fotó : Szécsi Margit
A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyike
Csigó László felvétele
Nagy László
Fotó: Iszkáz Nagy László emlékház
Nagy Lászlót a Kisdobos című gyereklaphoz hívta Zelk Zoltán. 1957-ig volt a lap munkatársa, majd 1959-ben lett az Élet és Irodalom képszerkesztője. Kettős alkotói vonása és hiteles magatartása pályatársak, képzőművészek szellemi társává tette, és maga is szellemi támogatója lett sok fiatal tehetséges művésznek.
Népszerűsége 1965-től a Himnusz minden időben, majd az Arccal a tengernek című kötete megjelenésével fölerősödött, versei széles körben visszhangra találtak.
Lássuk: Himnusz kötet versei
Himnusz minden időben: 1956–1965 között írt versei. Címadó verse így kezdődik:
„Te szivárvány-szemöldökű, Napvilág lánya, lángölű, Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!”
E versben találjuk a következő verssort is:
„Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős”…
Arccal a tengernek
– nos, ez nem verscím, hanem az 1964-ben megjelent Menyegző c. hosszúverse első szavai: „Arccal a tengernek itt állunk párban,
kürtszóban, ünnepi arany riadóban”…
– de milyen menyegző is ez? – tele értelemmel alig követhető képekkel, rémtettekkel, szinte felfoghatatlanul:
„forognak tisztviselőcskék, ráncuk elől-hátul mosoly, titkárnők, új délibábok rezegnek a talaj fölött kávépárában, a drága dohányfüst csipkéiben, dögvész-uszályban a miss Európák és Amerikák”
– nem is folytatom, hogy legvégül megadóan: „mi felszalagozva és megkoszorúzva a dörgő időben, arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá!”
Lélegzetet is nehéz vennünk.
Még 1956-ban született szintén hosszúverse: Rege a tűzről és jácintról. Stílusában is különböző részekből áll, nem is titkolva, szüleiről. Előbb apjáról ír nagy fájdalommal, plasztikusan, érzékletesen: „Nyári arannyal, gyönggyel, vérrel / jajgatnak a szekerek, jönnek döcögve… (…) vadludak s dörgő csillagok nagy siralmát / csak magam értsem”.
Majd népi regölés következik, felszólítással kezdődően:
„Ne rejtőzz, ne rejtőzz / apám a berekben, /
jövök ide énekeddel, / torkodból vettem, / haj rege, rege, rege, / haj rege rajta!”
Majd egy kesergéssel feltett kérdés vezeti be a következő részt:
„Hol a kép, hol az a felséges, titokzatos?
/ Hol a fej, az a sohase pillantó fekete kos?” Majd „fáj / ha az elme úgy hiszi: kötöz, pedig
oldoz. / Ez az ember nem enyém, nekem az kell, aki voltál / … / akitől a gyermek fél, de ha
nem volnál, jobban félne.” A törvény: „…aki a sátrát eladja, megveszi koporsóját”.
Később:„…álmodban a lovak istenek”…
Majd Édesanyjáról ír: „Ó, te ki voltál, jaj te mi lettél? / Mért is születtél / te Árva, / te isten kislánya!” Később: „Akarom: ne zokogj, / akarom: sugarasodj”.
A hosszúvers utolsó része keserű számonkérés is lehet az anya nevében:
„Jaj, a lagzinak vége, megtörték menyasszony-arcom”... Azután saját nevében folytatja, immár anyjához szólva:
„Riadalmadhoz kötve vagyok, veled rázkódok és vivódom / … / Jó ha van bennem, teáltalad
van, véreddel adtad, Édes / … Léleknek, testnek orvosa, anyám, tündéri doktor / … / …ha te
félsz, az ős-sejt is veled rezeg”... és a befejezés: „…élni akarok, élni! – a te dicsőségedre,
anyám”.
Nagy László az akkoriban meggyalázott ősi értékeket vállalta, a létünket felemelő életigenlést akarva jövőbe menteni (Ki viszi át a Szerelmet).
1963: Búcsúzik a lovacska.
Szívünkbe mar, lelkünkig hatol. Nem egyetlen lóról beszél: az akkor vágóhídra küldött rengeteg lóról, a fájdalomról, amit átérezhettek mindazok, akik szerették és megsiratták ezeket a lovakat. A lovacska szól hozzánk:
„Jaj, a hó / gyönyörűen kavarog a hó” … „ménese a halálnak” … „Fölszántott égi parlagok / sürgetik halálomat”
… és már az egész világról beszél: vízió, apokalipszis-pofa, nyomor, barbárok csillaga,
„a tücskös nyárban / gyújtózsinór kúszik a puskaporra” – írja.
„Én ember akartam lenni / az lesz hirtelen a gép / titeket másol / …” És végül: „Jaj a hó / feketedve kavarog a hó / még a fogaimat is /
megőrlitek!”
„A zöld sátor elégiája” c.
verse az idő múlásának könyörtelenségéről szól. „Voltam én boldogis, / csontomig boldog ama völgyben: / az ártatlan Farkastorokban” – kezdi Nagy László, és a befejezés:
„De idővel, idő, / te is kifordulsz, kidöglesz, idő, / kipusztít a semmi – én érzem a
semmit / és sajnállak, idő, mert benned élek, / édesen éneklek, hallod-e, idő? / Ez a zöld sátor
elégiája.”
Amint olvashatjuk: „Nagy László organikus felfogása valósította meg a magyar költészetben legteljesebben, legnagyobb költői erővel az úgynevezett bartóki modellt: az ősiségnek és a korszerűségnek az ellentéteket is magasrendű művészi harmóniában összefogó egységét.”
Minőségi kiteljesedése áll ellen annak, hogy közéletisége lehúzza.
A Hegyi beszéd c. versének
kezdő sora, amely a versben később is elhangzik: „Műveld a csodát, ne magyarázd”. Lerázza a beskatulyázó, kirekesztő törekvéseket, szemlélete nyitott, nem fogad el mesterséges határokat, így marad érvényes, időszerű. Több versében a magyar kultúra és nemzet egységéért is lázad és reménykedik.
Nagy László ébren tartja az egyén és a közösség önazonosság-tudatát.
Pár sor például az Inkarnáció ezüstben című versből:
„Itt maradunk magas hazánkban
a havazás fehér szivében
hallatlan örvény-kerékben
itt nem horpad be a halánték
határainknak vérnyoma nincs”
–nem folytatom.
Nagy László valóban nem volt közéleti költő, versei olyan mértékben áttételesek.
A vak remény című négysoros verse:
„Sarki hideget, sivatagi hőt
a vak remény szívemen össze-vet,
háborgóbban imádni nem lehet
halállal kacér hazát, szeretőt.”
Miközben fölépíti költészetének világképét, az elidegenedett kor kételyeivel is szembesíti. A
Versben bujdosó c. versét így kezdi:
„Versben bujdosó haramia vagy,
fohászból, gondból,rádszabott sorsból
hirhedett erdőt meg iszalagos
bozótot teremtesz magad köré…”.
Ez sem tartozik a könnyen érthető versek közé, de – gyönyörű.
A minőség szerez verseinek érvényt, a mítoszokat és folklórt integráló áramlatokba
illeszkedve. Verseiben fegyelem, robusztus erő, indulat feszül.
Mindössze 53 évesen, 1978 januárjában hunyt el óbudai otthonában. Fejszobrát láthatjuk a
ház előtt.
fotó: Iszkáz Nagy László emlékház Bolgár szoba
Katona Éva interjúja Nagy Lászlóval 1965-ben készült, ebből két gondolat:
A közérthetőség témában:
„Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak. Tudom azt is, hogy néhány írásom
sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen… Tanuljanak ők is, legyenek
figyelmesek, küzdjenek meg a versért.”
A költő hatalmáról: „Személy szerint nem törekszem hatalomra. Ilyen hatalmam ha volna: elveszteném. Verseimben hatalom van”.
Kormos István, a régi barát hosszú beszélgetése Nagy Lászlóval, 1975-ből ma is visszanézhető. A vége felé ezt mondja Nagy László, nem szó szerint: az ember agresszív – hogyne lenne igaz ez ma is. Az ember biológiai vonatkozásai megmaradtak, de a remény is megmarad, mondta Nagy László. Ezért utolsó üzenete a jövőnek: „ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket, ha lesz emberi szellemük, üzenem nekik, tudatom velük, csak ennyit tudtam tenni értük”.
1994-ben kiadott Naplójából az esendő ember élete tárul elénk: Krónika-töredék. Nagy László
naplója 1975. február 14-től 1978. január 29-ig. Halála előtti napjáig.
2023-11-09
Györgypál Katalin
Képek a Krúdy Kör Iszkázi látogatásáról: 2022-07-10 fotók : M. Nyulász Kriszta
