Mikor a hídon

Mikor a hídon egyszer átsétáltam,
Fáklyaláng égett s a szívek lázban,
Az én szívem is hangosan lüktetett,
Szépség varázsán álom született.
Karöltve sétáltunk a múltban kedves,
A fáklyák fénye elhalványodott,
A derekamon felejtett kezed
Emlékébe most is beleremegek.
Szerelmes párként andalogtunk,
Szobrok közt hosszan a hídon át,
A Károly-híd, s két tornya emlék
Szimbólum, a múlt és jelen ív kapuján.

Elmerengek.
A csillámló tálcán
ülő keserű italba
cukrot tettek.
Habos az este,
előadásba
megváltást lesek,
a hangos tapssal
egy színészt keresve.
Az egyet.
Az engem.
Ki habos kávéjába
cukrot kevergetve,
itt ül kint,
az aulában elmerengve.