Tegnap este imára kulcsolt kézzel,
Arra vágytam, jöjjön hozzám az Isten.
Kis idő múlva megláttam egy padon,
Integetett felém, magához hívott.
Vidám volt a szeme, ahogy rám nézett,
Leültem mellé, s átölelt kedvesen.
Éreztem akkor, történik valami,
Szemében egy könnycsepp múltat közvetít.
Láttam, amikor boldog ifjúságom
Elöntötte az ego nagyravágyón.
Félrelökve addigi szerénységem,
Húzott magával befelé a mélybe.
Nem vettem észre, ahogy figyelmeztet,
Pedig jelei égtek ereimben.
Az ego duruzsolt minden helyzetben,
Úgy hittem, Isten fellegekbe emelt.
De hirtelen a pokolban ébredtem,
Kacagott a gonosz, túljárt eszemen.
Jégszívemre égő lávát zúdított,
Az istened most nem ment meg! – ordított…
Haláltusám vívtam, könyörgőn kértem,
Istenem ne hagyj el, ments meg ez egyszer.
Eszembe jutottak régi imáim,
mikor boldog hit repített sokáig.
Láttam, hogy véres sebeim simítja,
Patakzó könnyem mosollyal szárítja.
Vállára vett, most én voltam keresztje,
Elhagytalak én, szégyentől hebegtem.
Tudod, hogy bennem van szerető lelked,
Nem hagyom, -mondta- hogy egyedül szenvedj.
Eltévedtél, de hiányoztam, tudom,
Rezgésünk mától újra együtt ragyog.
Reggeli halvány sugár lágyan dereng,
Izzadságban úszik erőtlen testem.
Fény csík suhanása, lassan eszmélek,
Már tudom, éjjel nálam járt az Isten.
(én/H.E.)