Itt ülök az asztalodnál
köztünk közel 100 év
csak úgy elszaladt
Kint az égi neszben
már az éj selyme simogat,
és selymes szénahegyekről
álmodnak odakint a lovak.
A borospohár az asztalon
szomjasan magába roskadott
Mesét hallgatna ő is legott,
olyan igazi búsmagyart
amibe belefacsarodik
az a keserű szív,
Mert a magyar mindig kesereg
de a szíve az hatalmas.
Az égig ér vagy azon is túl.

Borgőz párába csuklik
az este és elmédben
új mesék vajúdnak.
A hajnal már az ablakon kopog
az arcokon a bőr is aszott
és a könnyű nők ölében
régi édes pillanatok.
Mesélj öreg te jó magyar
Szindbádról vagy könnyű nőkről
vagy az elcseszett világról
hisz azt oly jól ismered.
Egyedül maradtál te is bölcs öreg,
és már rég nem koptatod
az óbudai macskaköveket
De ők még őrzik az emlékedet.

Önnön valóságodban éltél
néha kicsit elveszetten.
De csak reménylenéd hogy
figyelt rád odafent az Isten.
És megrekedtél valahol
az időnek ezen a szegletén.
De csak a test megy el
A gondolat örökkön él.
Az utókor vajon felejt
vagy emlékezik
és méltó helyére kerül
a megérdemelt pillanat?
Hisz oly ritkán születnek
igaz elmék a Nap alatt.
De hidd el, lesz kik nem felejtenek
emléked örökkön megmarad
azt a jó Isten áldja meg.