Decembernek estéjén, Szabó Márta verse
Decembernek estéjén
Szerzői jog védett
Szabó Márta
Szunnyad a természet, sír a lombos erdő,
nem ékíti virág, sem csillámló harmat,
elnémult a berek, már az ég sem dördül,
bágyatag szeméből hópelyheket hullat.
.
Deres paripáján csoszog a szélvihar
kitárt karjaival szelíden hívogat
elemekkel táncol a légben örömében
jégcsap korbácsával tisztítván az utat.
.
Tisztes aggastyánok beszélnek a múltról
miközben egy szebb jövőt remélnek.
Szemükben mintha reménysugár égne:
Betlehem csillaga ragyog fel az égre!
.
Odébb néhány gyerek, csörgő diót számol,
örömpír sugárzik mindnyájuk arcáról.
Köztük édesanyjuk, csitítóan pisszent:
„Napkeletről bölcsek, és pásztorok jönnek!”
.
Most a kicsi lurkók, szájtátva figyelnek,
miközben lassacskán aprókat lépdelnek.
Tágra-nyílt szemmel, csodálkozva látják
a szent szűztől született kicsiny Jézuskát.
.
Éjfélt üt az óra. Szellőnek szárnyain,
szelíd hangon csengettyűk zenélnek.
„Harangoznak menjünk éjféli misére”
így szól falunk papja, ifjak és a vének.
.
Zengjünk mi is víg dalt, összekulcsolt kézzel,
nyissuk meg ajkunkat egy közös imára:
„Uram Isten kérünk, bocsásd áldásodat,
Mária népének szép karácsonyára.”
Hozzál boldogságot,
harmatozd be a szíveket.
Szeretettel érintsd meg
az embereket.
Karácsonyi estben
ragyogjon az égből,
angyalok szárnyán
érkezve, szikrázó fénnyel.
Olyan szép, hogy várnak
a szeretet ünnepén
a gyermekek szívében
gyújtod a fényt,
örömöt és boldogságot.
Gyémántfényt csalsz a szemekbe,
így töltöd fel a szíveket
szeretettel-
Hófehér ruhába
Öltözött december,
Zúzmarát varázsolt
Szunnyadó kertekre.
.
Jéganyó ropogós
Bundáját vasalja,
Fenyőfa szelíden
Jégtükrét takarja.
.
Közelgő ünnepre
Vágyódik titokban,
Sugárzó alakja
Álmodón csillogva.
.
Angyalok serege
Csillagdalt komponál,
Fényesség betölti
Istennek jászolát.
.
Felcsendül égi dal
Emberi szívekben,
Szeretet szótára
Szétárad csendesen.
Lelkem darabjai, vagytok a távolban,
néha elszállok hozzátok gondolatban.
Most hogy együtt vagyunk, így leszünk egésszé,
ennyi remek poétának gyülekezetévé.
Költészet, barátság, szeretet, szerelem
fölém húzódnak, mind derű a kék égen.
Szivárványt, fényt áraszt, ez az égi nemtő,
gondunk tova illan, mint a vándor felhő.
Hozzátok lírikus vággyal olvadok
boldogság ringat, mint hullám a csónakot.
Velem együtt ringtok, érezvén a létet,
gyógyító szellemét, e kis közösségnek.
Köztetek alkotó, ihlet madár fészkel,
több kis bánatával, néha örömével.
Alkosssunk sok szépet, lírai költeményt,
ne engedjük el sohasem egymás kezét!
Nem reszketett – e vésőd markodban
mester, mikor a legszebbet alkottad,
mint éretlen szűz, ihlet mámorában,
érzést plántáltál e durva kődarabba.
És ugyanakkor a foszló semmiből
faragtál csodát, időt kikacagtad,
hogy majd később a jövendő emberek
éhes szemének mindezt odaadjad.
Nagymester mond csak: Volt e kétkedésed?
Titokban hány szobrodat zúztad össze,
a legnagyobbat amíg kőbe vésted,
hányszor pirkadt meg, jött a Hold föl este.
Lásd mi is folyton alkotni akarunk,
bár végső művünk el sohasem készül,
így sajnos csak mindig kezdők maradunk,
bár dolgozik kezünk, egy életen keresztül.
A magyar szó jaj, de kedves,
oly szépen hangzó fülünknek.
Hogyha kivált dalban olvad,
magyar ember szívéig hat.
És mézédes, ha a dajka
bölcső mellett dúdolgatja.
Bájos andalító ének,
angyalok is így beszélnek.
Amint zendül a templomban
oly sok érzés rezdül abban!
Fennkölt harcra melegített
diadalra is segített!
Szívemből ezt szeretem én
senkivel el nem cserélném:
életemet adnám inkább,
minthogy nyelvem megtagadnám!
A halott lelkek hívnak már csak haza,
keresni valóm nincs ezen a tájon.
Minden azért van, hogy gyötrődve fájjon,
és emlékem hangja, égjen mint a fa.
Nem hívogat be, kitárt kapuk szava,
senki nem csókol, ha itt vagyok arcon,
Körém bűvkört már egy más világ fon,
csak a holt barátok hívnak még haza.
Kihez, mihez volt közöm, már közömbös,
úgy eltűnt, mint házunk, s mint megannyi más.
Búskomor enyészet tör rám, megaláz.
Suhog az üresség, mint égi köntös.
S én vele baktatok, mint jó anyám
szoknyája mellett, egykor hajdanán.
Ködfátyolruha
meztelen tájon,
fekszik eldobva,
búsan és fájón.
oly sokszor hordta
testén a napfény,
lengén takarta,
szüremlő bűntény.
elszakadt, dobta,
hideg, szikrázik.
szakadt, eldobta,
nélküle játszik.
ködfátyolruha
magamra veszlek,
titkolóznia
kell az embernek.
Mint a fán futó erezet,
S talajban a gyökérzet,
Testem nagy artériája
Szívem hangos dobbanása.
Anyámnak mézédes szava,
Apámnak kemény igaza,
A lépésem muzsikája
Feszül elődök húrjára.
Az erő, az ősi erő,
Keresztútnál az útjelző.
Láng, mely perzseli bensőmet,
S máglyát rak tetteimnek.
Ady ős, buja szavára
Attila nyugtalansága
Felel, munkál és él bennem.
Nyelvük szült, teremtett engem.
Szívünk kincse, örökségünk,
Élj, virágozz, el ne vesszünk!
Semmiről írni a legegyszerűbb.
Semmiről írni semmiség.
Ha nézed a nagy semmit körülötted:
üvöltve tátong a semmiség.
A semmi nem körvonalazódik.
A semminek soha sincs halmaza.
A felhalmozott semmiség is,
nézheted bárhogy, egy nagy nulla.
A semmit nem lehet kigúnyolni.
A semminek nem árthat semmi sem.
Ha a semmi nagy kerek nulla lenne,
nem lenne benne semmi sem.
A semmit, azt mindenhol megtalálod,
de soha nem látja senki sem.
A semmit, ha kezeddel megmarkolod,
nem lesz kezedben semmi sem.
A semmiről annyi mindent elmondtam.
Túl sok is volt, vagy tán semmi sem?
Végül is, ha mindezt megértetted,
mit értettél meg? Semmit sem.
Volt egy falu – nem tudom, hol,
Abba’ lakott – mondjam-é, ki?
Se bajusza,
Se szakálla,
Egy szőrszála
Sem volt néki;
Annálfogva helységében
Nem is hítták egyéb néven:
Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
E volt az ő titulája.
No mert (közbe legyen mondva)
Azt az egyet meg kell adni,
Hogy a Szűcs György falujában
Könnyű volt eligazodni:
Mivel ottan minden ember
Névhez jutott olcsó szerrel
Azon felűl, mit az apja
Adott neki, meg a papja.
Nem tudom, ha más vidéken
Megvan-é e szép szokás,
Nem tudom; de nagy kár lenne,
Ha divatból úgy kimenne,
Mint például – hogy többet ne
Mondjak… a káromkodás!
Egyébiránt Szűcs György gazda
Semmit is el nem mulaszta,
Hogy bajuszát megnövelje,
Meglévén… a puszta helye. –
Kente, fente ő azt írral,
Kígyóhájjal, medvezsírral,
Ebkaporral, kutyatéjjel;
Meg is nőtt az minden éjjel
– Tudniillik: álmában;
S ha fölébredt, mennyi kéjjel
Tapogatta… hiában!
Ami pedig Szűcs György gazdát
Máskülönben illeti:
Nem bolond ember volt ám ő:
Ládájába’ pénz, egy bögre,
Azonkívül juha, ökre
És – szamara volt neki.
Sőt az is szent, hogy már régen
Ott ülne a birószéken,
Hasa, hája, kéknadrága…
Minden kész e méltóságra:
De mit ér, ha nincs bajusz!
Ily anyám-asszonyos képpel
Sosem választá a nép el;
Szavazott rá tíz, vagy húsz.
Oh ti, kiket a természet
Bajusz-áldással tetézett,
Ti nem is gondolhatjátok,
A csupasz száj mily nagy átok!
Ti, midőn a szúrós serte
Sima állotok kiverte,
Minden szentet sorra szedtek
S a beretvától sziszegtek!
Ti, ha egyszer, hébe-korba’
Beleér levesbe, borba
Szegény ártatlan bajusz; vagy
Télen át rá jégcsap, zúz fagy:
Már az olyan nagy sor nektek!
Már ollót mit emlegettek,
Nem tudván, e szőr mily drága,
Becsesebb a drága gyöngynél:
E hiányzott csak Szűcs Györgynél,
S lám! hiányzott boldogsága.
Mily irígyen nézte másnak,
A legutolsó kapásnak,
Hogy mohos a szája-széle:
Bezzeg, cserélt volna véle!
De mi haszna! mindhiába!
Nincs orvosság patikába,
Széles mezőn, drága kertben,
Vagy más helyen,
Ami neki szőrt neveljen!
S már a bajszot úgy gyülölte,
Hogy legott a méreg ölte,
Látva, hogy nő más embernek,
Vagy korommal fest a gyermek
Sőt csupán ezér’ a macskát
Sem tűrhette udvarában, –
S bajuszt kapván áldott nője,
Elkergette, vén korában.
Történt, hogy oláhcigányok,
(Tudvalevő nagy zsiványok)
Kóborlának a vidéken,
S megszálltak a faluvégen.
Nosza mindjár’ sátort ütnek,
Tüzet rakva, főznek, sütnek
Abból, amit valahonnan
Más faluból idehoztak,
Minthogy onnan
Éhen-szomjan
Búcsu nélkül eltávoztak.
Meghíják a rokonságot,
A helybeli cigányságot,
És ezeket tőrül hegyre
Kivallatják mindenképpen:
Mi van? hogy’ van a helységben?
S a hallottat szedik begyre.
Épen mint a jó vezér,
Ha az ellenséghez ér,
Minden bokrot és fatörzsöt,
Minden zegzugat kikémel;
Lassan mozdul seregével,
Küld vigyázót, előörsöt,
Puhatolja, merre gyengébb,
Hol erősebb az ellenség;
Nem siet, de csupa szemfül,
S mikor aztán ütközetre
Megy a dolog: gyors a tettre,
Veri a vasat, míg meg nem hűl.
Nemkülönben a bölcs vajda
Haditervet kohol mindjárt:
Nincsen egy ház, nincs egy pajta,
Hogy ne tudná csinyja-binját:
Hol lakik dús özvegy asszony,
Kit jó móddal megkopasszon?
Melyik háznál van eladó
Sári, Panni, Zsuzsi, Kató,
Ki legény után bolondul?
Mert az a jövendölést
Megfizeti ám bolondul!
Kinek esett holmi kára
S van szüksége prófétára,
Hogy nyomába ne jöhessen,
Sőt, ami több, ráfizessen?
Ki szeretne gazdagodni,
Könnyű módon pénzhez jutni:
Ásni onnan, hova nem tett,
Vagy, ha tett is,
A letett kincs
Időközben elszelentett?
Mindez a vén vajda gondja,
Ki nem adná egy vak lóért,
Hogy a magyar kész bolondja.
Nem kerülte ki figyelmét
Szűcs György uram nyavalyája,
Gondolván, hogy ő kigyelmét
Egy kissé megberetválja.
Nem kell ahhoz néki szappan,
Anélkül is mester abban:
Szőrmentibe, vagy visszára
Beretválni nincsen párja.
Kivált most, hogy az idő
S alkalom oly kedvező;
Ripeg-ropog
A sarló-fog,
Munkától ég a mező;
Nincsen otthon
Csak az asszony,
Hogy megfőzzön,
Vagy dagasszon;
Vagy ha néhol egy beteg
Szalmaágyon fentereg;
Vagy a seprű, házőrzőnek
Felállítva küszöbre;
De ha Isten meg nem őrzi,
Ott lehet az örökre.
Egyedül van Szűcs György gazda,
Egy lélek sincs udvarában:
Hát im! a furfangos vajda
Beköszön a pitvarában.
„Ejnye gazduram, a kőbe!
Mi dolog az, hogy kigyelmed
Bajuszát levágja tőbe?
Magyar ember-é kigyelmed?”
Milyen szemmel nézett rája
Szűcs György gazda, képzelhetni:
A vasvillát sem lehetne
Mérgesebben odavetni;
De a cigány győzte szóval,
Hízelgővel, úsztatóval:
Míg György el nem panaszolta,
Hogy’ áll a dolog mivolta.
„Szent Pilátus! minő szégyen!
Hát miér’ nem mondta régen
Sohasem volt? nem is termett?
Hát miért nem mondta kelmed?
Nagy bajusza volna régen:
Hisz ez az én mesterségem!„
Megörűle György a szónak,
Hogy bajusza lesz maholnap,
S mintha nőne a szép sörte,
Már a helyét is pödörte.
Sonka, sódar,
Füstös oldal,
Liszt, szalonna,
Főzelék,
Van elég;
Ráadásul jó ozsonna,
S valamit a vajda kére,
Megalkudva, megigérve.
Nosza tüzet rak legottan,
Lobog a láng, bőg a katlan,
Száll a szikra, fojt a füst,
Fő a fürdő; forr az üst,
Benne mindenféle gyimgyom,
Holmi gizgaz, holmi ringy-rongy
Ami úton, útfelen
Elhányódik, vagy terem.
E bűbájos fürdőlében
Nő meg a György bajsza szépen;
S ha hibáznék egy kicsi:
A babona ráviszi.
Kész immár a bornyomó kád:
Szűcs György jó remény fejébe,
Nyakig ül a szennyes lébe,
Istennek ajánlva dolgát.
A cigány sereg azonban
Beszivárog alattomban;
Jön elébb egy, aztán kettő,
Mintha csak úgy történetből:
Szerencsére a vajdának
Épen jó, hogy bebotlának!
Egy tüzet rak, más vizet mer,
Másik fát hoz… kell az ember;
Úgy szaladnak! úgy segítnek!
Dolgot ád a vajda mindnek.
Hogy pedig a hasznos pára
Szűcs uram fejét megjárja:
Elővesznek egy nagy ponyvát
És a fürdőkádra vonják;
S a kád mellett körbe-körbe
Tánc kezdődik, fürge, pörge;
Kalapácstól dong a donga;
„Tiktak, tiktak” foly a munka,
S egy büvös dal
Ümmög halkal:
„Bajusza lesz Szűcs Györgynek,
Igen biz a, szegénynek.”
S míg a ponyvát sietősen
Jó erősen
Apró szeggel odaszegzi,
A cigányhad ujra kezdi:
„Bajusza van Szűcs Györgynek,
Ne irígyeld szegénynek!”
Ezalatt a pénzes bögre
Búcsujárni ment örökre,
Követé a füstös oldal,
A szalonna, meg a sódar,
Az ágynémü, fehérnémü,
A vasféle, meg a rézmű.
Szóval, ami könnyen mozdult,
Lába kelvén, mind elpusztult,
Mert a gazda – „tiktak, tiktak” –
Nem hallá, hogy zárat nyitnak.
Meddig űle György a kádban
Lepedővel leszögezve,
Nincs megírva krónikámban.
Csak annyi van följegyezve,
Hogy mihelyt abból kilépe,
Tükröt vévén a kezébe,
Hogy bajuszát felsodorja:
Nem tehette, mert nincsen mit!
Mert bajusza nem nőtt semmit,
De igen a füle s orra!
(1854)
Itt ülök az asztalodnál
köztünk közel 100 év
csak úgy elszaladt
Kint az égi neszben
már az éj selyme simogat,
és selymes szénahegyekről
álmodnak odakint a lovak.
A borospohár az asztalon
szomjasan magába roskadott
Mesét hallgatna ő is legott,
olyan igazi búsmagyart
amibe belefacsarodik
az a keserű szív,
Mert a magyar mindig kesereg
de a szíve az hatalmas.
Az égig ér vagy azon is túl.
Borgőz párába csuklik
az este és elmédben
új mesék vajúdnak.
A hajnal már az ablakon kopog
az arcokon a bőr is aszott
és a könnyű nők ölében
régi édes pillanatok.
Mesélj öreg te jó magyar
Szindbádról vagy könnyű nőkről
vagy az elcseszett világról
hisz azt oly jól ismered.
Egyedül maradtál te is bölcs öreg,
és már rég nem koptatod
az óbudai macskaköveket
De ők még őrzik az emlékedet.
Önnön valóságodban éltél
néha kicsit elveszetten.
De csak reménylenéd hogy
figyelt rád odafent az Isten.
És megrekedtél valahol
az időnek ezen a szegletén.
De csak a test megy el
A gondolat örökkön él.
Az utókor vajon felejt
vagy emlékezik
és méltó helyére kerül
a megérdemelt pillanat?
Hisz oly ritkán születnek
igaz elmék a Nap alatt.
De hidd el, lesz kik nem felejtenek
emléked örökkön megmarad
azt a jó Isten áldja meg.